Nemsokára ez már punk lesz – Teszt: Volkswagen Tiguan 2.0 TDI DSG 4Motion – 2021.

Úgy néz ki, hogy a valóság ez idill felé igyekszik: a Volkswagen szerint a Tiguan a csoport legjobban fogyó modellje, Európában a legkelendőbb SUV, 2019-ben 35 másodpercenként gurult le egy-egy darab a világ VW-szalagjairól. Aligha meglepő eredmény, ha egyszer tényleg mindennek a közepe: alatta a T-Cross és a T-Roc, fölötte a Tiguan Allspace és a Touareg áll, a “még igen, már nem” szerkezet minden változata alkalmazható rá: már nem olcsó, még nem túlzó. Már van benne szubsztancia, még nem drága. Még szép, hogy már nemigen csúnya. Hehe, he.

Néhány kivételtől (Karmann Ghia) eltekintve a Volkswagen soha nem a szépségről szólt, nem az esztétika tette a világ második legnagyobb gyártójává – ahogy a Toyotát sem a legnagyobbá. De az utóbbi évek sablonból metszett formái után a Tiguan a mostani facelifttel – különösen az Elegance kiviteltől felfelé – megkapta azt a néhány részletet, amitől kis hümmögés után a morózusabbja is képes azt mondani rá, hogy csinos. Nem tolakodó, nem agresszíven szép, de a szemsarokban elhúzott nappali menetfény és a beleoltott dupla angel eye ízléses, a tükrök alatti díszléc nem szükségszerű, mégis mutatós, megtöri az egysíkú lemezfelületet, amit az alsó műanyag sáv eleve rendesen slankít.

Kell is, hogy slankítsa, nélküle bárdolatlan masszívumnak tűnne az autó. Egyedül a hátsó nézet maradt felejthető, békaperspektívából nem több egy felfelé nyújtott Golfnál, talán a hátsó lámpák belső struktúráját lehet kiemelni, az legalább valamilyen. A dizájn tehát magabiztos, finom lószőr ecsettel vannak ráhúzva az értékadó részletek, amit a 218 ezer forintos Nightshade-kék fényezés koronáz meg, minden fillért megér.

A Tiguan koherens abból a szempontból, hogy a külső határozottság belül is megvan, a márka évtizedes egyenbelsejéhez nem is kellett ráspoly, elég volt átmenni rajta 400-as smirglivel: a fő funkciók logikus csoportokban ülnek, és hála a Boldogságosnak, nem mindent tuszkoltak be erőszakkal a központi kijelzőbe. A hűtés-fűtés külön panelről vezérelhető, szomorú hibája, hogy fizikailag nyomkodható gombjai nincsenek, taperászni kell a felületét, de itt nem is a Volkswagent illeti a rosszallás, hanem a trendet, ami ma már kikerülhetetlen.

A kijelző gyorsan reagál, a Volkswagen őszi bemutató-túráján felszínre került lefagyás – random kikapcsolás – újraindíthatatlanság hármast is kigyomlálták belőle. A sofőr előtti műszerfal már MIB3, teljesen digitális, üdvözlendő, hogy teljesen átlátható, a távoli konkurens Honda CR-V felülete ehhez képest eurobeat vizualizáció a Winampban. Cserébe csöppet fantáziátlan, de a stílust meg kell hagyni a konszernbeli nagytestvéreknek, különben mire kérnék el a felárat, ugye.

Megjegyzés a tesztautó összeállításához: a világos kárpit és a napfénytető annyira pozitív atmoszférát teremt az autóban, hogy érdemes lenne megfontolni az állami szubvencionálást, sokat javulna tőle az ország mentálhigiéniája (igaz, hogy a velúrba gyötört csokismafin kiolthatja a mosolyokat, mindegy, számolják ezt ki a parlamentben). Felmerült egy apró kifogás az üléssel kapcsolatban, ami egyszerre fakad a pozíciójából és a tartásából: mivel az autó magas, belehuppanás helyett inkább felcsúszik rá az ember, így két-háromszázezer kilométer után sejthetően cudar állapotba kerül majd a bal combtámasz – én 181 centi vagyok, az alacsonyabbaknál ez hatványozottan érvényes lehet.

Szintén megjegyzendő, hogy 2021-ben már az automata váltókar önmagában ciki, kismillió helytakarékosabb/elegánsabb módja van, ráadásul a váltó körüli gombok közül pont azt takarja el, amit néha nyomogatna is az ember: a start-stop kikapcsolóját. Agyafúrt módja ez a szándékos akadályozásnak, ha erről van szó. Az viszont gyalázat, hogy 7000 km után olyan nyeglén áll a váltókar a helyén, mint egy vakondtúrásba dugott bot, ráadás, hogy tapasztalat alapján túl könnyen csúszik át D-ből jobbra, manuális módba a kar, elférne ott kicsivel több ellenállás.

Ezek apróságok, de a vezetéssegítő rendszerek már nem: a Travel Assist csomag a legtöbb helyzetben hibátlanul működik, a tempomat is pihentető, képes a forgalom ritmusában tartani az autót, de a sávtartónál időzzünk egy kicsit: tudom, speciális helyzet az M4 Szolnok-végi szakasza, ahol egy hirtelen U-kanyarral és néhány súlyos betonelemmel keverik le a forgalmat az új útról a régire, itt a Tiguan szerint a helyes út a betonelemen át vezet. Az ok az volt, hogy a kanyarodó és az egyenesen a betonelem alatt vezető felezővonal is meg volt hagyva, így a kanyarodást ő indokolatlan felezővonal-átlépésként értelmezte. Ez csak azért érdekes, mert az általam próbált konkurens rendszerekhez képest a Volkswagen nyúl bele a kormányzásba a leghatározottabban, ami ilyenkor meg tudja lepni az embert, de csúnyább vége is lehet, ha valaki autopilotosat játszik vele.

A 4Motion négykerék-hajtáshoz van egy kis tárcsánk, amivel a módok között lehet váltogatni, de ahogy azt minden egyes SUV-tesztnél, úgy itt is elmondjuk: terepre ezek soha nem lesznek víve, a hó/jég beállítás viszont biztos ad valamilyen, minimum szubjektív biztonságérzetet. A módok hatékonyságáról és az autó (igaz, hogy nem dízel) terepképességeiről a mellékelt videón lehet meggyőződni. 

A hétfokozatú DSG a legtöbb helyzetben egyébként ügyes, természetesen és gyorsan reagál az inputra, egyedül a hirtelen indulásoknál tétova, de abban a hétköznapokra bőven elég 147 kW-os motor is hibás: ha bekötő útról kell a sűrű forgalomban kínálkozó lyukba vetődni, nem épp kezesen viszi az erőt a földre, a motor tehát ott vérszegény és kiszámíthatatlan, ahol a nemezisnek számító hibridek lineárisan nyomatékosak, és ott zajos, ahol amazok némák.

Ami viszont az új autók garmadájával bombázott újságírónak üdítő, hogy ez az autó nem elektromos, nem plug-in, nem hibrid, se kemény, se lágy, se semmilyen: ez egy egyszerű dízel Volkswagen. Az épületes trendeket elnézve nem sokáig lesz ez a kombó evidencia, mégis rádöbbentett arra, hogy némi igazuk azért van az állandóan, emiatt rendesen unalmas hőzöngőknek: simán csak menni az autóval, nem törődni semmivel – természettel és tüdőbetegekkel kiváltképp – , marha kellemes dolog.

Az autó felengedett gáznál is szépen gurul tovább, ahogy azt száz év alatt megszoktuk, nincs fékenergia-visszanyerés, sem egypedálos vezetés, az autó nem dicsér meg, és nem ad bónusz zöld leveleket, ha takarékosan vezettél, és ugyanígy nem fedd meg, ha tiprod: ridegen közli veled a tizensok litert, de ítéletet nem mond. Az egyre elterjedtebb zöld-parában olyan érzés vele menni, mintha öt-hat sör szüntetné meg a gátlásokat, spiccesen fütyülünk benne a klíma-szorongásra.

Igaz, hogy az 1788 kilójához és a homlokfelületéhez képest eleve nem kér sokat, 6,5-7 liter környékén evett nálam 700 autópályás, mindenes kilométer alatt, de azért nem is az a dízelpüspökök által igehirdetett absztinens motor a kétezres TDI, amivel aztán Priusokat lehetne alázni a benzinkúton. Az, hogy arra vagyunk kényszerítve, hogy villanymotorokkal kaparjuk össze a belső égésű motorok felépítéséből származó veszteségeket (fékenergia visszanyerés, indulásnál nagy fogyasztás, alapjárati fogyasztás), azt mutatja, hogy a technológia legtetején tartunk, ennél többet, ennél hatékonyabban aligha lehet kisajtolni Ottóból/Atkinsonból/SkyActiveX-ből/Dieselből.

A trendek alapján tehát ennek az autónak most, 2021-ben már hibridnek kéne lennie – van is belőle plug-in – , de a kétezres TDI-vel a Tiguan mégiscsak egy business-casual punk Mutti: reggel elviszi a gyereket az iskolába, elvégzi az irodai munkát, de a lelkében ott zörög Harman Kardonról (mert az van benne, 304 ezer pénzért) a Blitzkrieg Bop, vagy valami csörömpölős industrial trash.

Teljes cikk a forrás oldalon