Ez az év sem telik unalmasan a Suzuki háza táján, bár a nehézségek – mint minden más gyártót -, a „Mi autónkat” sem kímélték, azért pozitív hírekből is jutott bőven: nemrég épp a frissítésre készülő Swiftről számoltunk be, de az S-Cross „Év Magyar Autója” díja is ezek sorát szaporította.
Volt azonban egy ennél jóval nagyobb változás, mely gyakorlatilag az egész Suzuki-palettát érintette, ez pedig a lágy hibrid technológiára való teljes átállás. Próbálkozások már voltak korábban is, lásd Baleno/Swift, de a főpróbát 2020-tól éles előadás követte, ami legfőképp a szigorodó károsanyag-kibocsátási normák miatt vált szükségessé. Sajnos nem mindegyik modell úszta meg a váltást, a Jimny és a Baleno is kikerült a hazai választékból – holott utóbbi, mint fentebb is említettem, anno elérhető volt lágy hibridként is.
A kérdés, hogy ebből miként jön ki a márka, sokrétű, és az autóipar jelenlegi helyzetét nézve kicsit sem egyszerű, úgyhogy ebbe talán most kevésbé lenne érdemes belemenni. Abba már annál inkább, hogy mennyiben ad nekünk többet a „meglágyított” S-Cross, és mennyiért teszi mindezt?
Pont a minap láttam egy hibrid-plecsnis Vitarát, ezt leszámítva futtában nem igazán mondtam volna meg róla, hogy miben is különbözik a tavaly nálunk vendégeskedő testvérétől. Valami hasonló a helyzet az S-Cross esetében is, aki nagy külső változásokat vár, az bizony nem jó helyen keresgél.
Lényegében a már jól megszokott front és a még régebbről ismerős hátsó köszön vissza, hasznos körbeműanyagozással, hálásan ballonos kerekekkel, egészen kellemes hasmagassággal. Bár a bemutató videóban egész sokat beszélgettünk arról, hogy ráférne az S-Crossra egy új generáció, valójában utólag átgondolva pont a külső az, amin a legkevésbé változtatnék. Egyszerű, jó kiállású, messze nem hivalkodó, üvegfelületeit tekintve a Vitaránál egy fokkal kevésbé bunkeres.
Így néz ki 2020-ban egy SX4 S-Cross, fentebb kimaradt, de ügyesek a LED-lámpák is
Ami jól ismert Suzuki sajátosság, az az ajtók meglehetősen nehézkes csukódása, valószínűleg a kédergumik közé beszoruló levegő a ludas, mindenesetre halk és szolid puffanást ne várjuk, de ez nem is az a kategória. Ha a belteret nézzük, egyszerű műanyagok, kissé szivacsos, de egyébként kényelmes ülések és összességében egy teljesen átlagos utaskabin köszön vissza. A Suzuki nem akar és nem is fog űrhajókat gyártani, de az anyaghasználatot itt-ott, főleg a kályhaezüst elemeket, vagy a kőkemény ajtóbelsőket azért tudnám felejteni.
És felejtettem is, viszonylag hamar, mert elöl-hátul kényelmesen elfértem, a duplapadlós csomagtartóba bármit elnyelt, legalábbis ami a hétköznapokon a kezem ügyébe szokott akadni, a vezetői környezet meg éppen az egyszerűsége miatt kedvelhető: az összes kapcsoló kézre esik, 3 perc alatt a központi egységtől a műszerfalig mindenhez hozzá lehet szokni.
A 430/1269 literes csomagtér elég lesz
Ami a GL+ felszereltséget illeti, AllGrip ugyan nincs, de egy csomó más hasznos dolog a részét képezi. Jó helyre került a tolatókamera, van távolságtartós tempomat, kétzónás digit légkondi, szép, letisztult kezelőpanellel, ami pedig részemről is újdonságként hatott, az a radarrendszer, mely a műszerfali információs képernyőn is jelez, ha esetleg túl közel kerülnénk valamihez.
Mielőtt bármi rákérdezne, hogy „jó-jó, de hol itt az újdonság?”, elárulom, hogy a hibrid rendszerrel kapcsolatosan se várjunk hatalmas meglepetéseket. Nekem kerekedett el a legjobban a szemem, amikor megláttam az „új” Suzuki hibrid reklámokat, hiszen azok már itt voltak korábban is, és lám most milyen jól jöttek azok a korábbi fejlesztések!
Ami lényeges, hogy az S-Cross válaszékából (is) eltűnt az egyliteres Boosterjet, az ötsebességes váltó, az automata, teljességgel letisztult lett tehát a kínálat, túlzottan is. Jelenleg az 1,4-es, turbós Boosterjet lágy hibrid rendszerrel és 6-os manuálissal +/- AllGrip rendszer az egyetlen opció. Erőforrásunk papíron némileg gyengébb, 129 lóerő az eddigi 140 helyett, azonban a villanymotornak köszönhetően (53 Nm) nyomatékosabb lett, az összteljesítmény 235 Nm. A gyorsulás 9-10 másodperc körül alakul, itt sem számottevő a változás, a vége 190 km/óra – ezt meg szimplán nem próbálgattam, elhisszük.
Egyszerű piktogramokon keresztül jelzi a töltöttséget
Ahol igen, az a kifinomulttá vált start-stop rendszer, illetve az erőteljes motorfék, amivel játszadozva azért lehet(ne) lecsípni deciket, még ha nekem ez nem is akart túlzottan összejönni, de fogjuk ezt most arra, hogy kb. 800 kilométerrel vettem át az autót, meg volt benne bőven városi járkálás is. Ennek tükrében a 7,5 literes nagyátlagom nem is olyan rossz, de mondjuk egy korábbi, automata, AllGrip, még a szimpla 1,4T-vel szerelt S-Crosshoz képest (kb. 8 l/100km) azért komolyabb csökkenésre számítottam volna.
Tisztán elektromosan nem fogunk vele menni, inkább csak besegít a 10 kW teljesítményű villanymotor
Ami a szén-dioxid kibocsátást illeti, az 1.4T-hez hasonlítva az eddigi 137 g/km 127 g/km-re mérséklődött a lágy hibrid technológiának köszönhetően. Az EU által előirányzott, 2021-es 95 gramm/kilométeres irányszámhoz képest van még mit csiszolni, legközelebb ehhez egyébként jelenleg az Ignis (114 g/km) áll.
Visszakanyarodva tesztalanyunkhoz, alapvetően érezni az igyekezetet a Suzukinál, nem nagyon volt olyan pont, ahol csalódtam volna az S-Cross-ban. Jól vezethető, a futómű – váltó is kellemesnek mondható, precíz, kissé konzervatív modell. Egyedül az áránál húztam a számat, azt is csak azért, mert míg néhány éve a belépő valahol 4 milliónál volt, most 5 alatt nem kapjuk meg, GL+-nál ez a szám inkább 5,5+ millió, a GLX AllGrip + Panorámatetős/műbőrös kivitele meg már 7 millió. Suzuki mércével mérve ez egy kicsit magas, a kategóriatársak tekintetében azonban már nem. Remélhetőleg hamarosan hozzuk a mild hybrid Vitarát is, utána pedig a „kicsiket”, hiszen ne feledjük, ők is „meglágyultak”.
A tesztlehetőséget a Suzuki Világ és a Magyar Suzuki Zrt. biztosította.
